A számítógépen játszás pszichológiája iránti érdeklődés

Képzeljétek, felhívott telefonon egy gimnáziumi tanár, hogy tartanék-e előadást a diákok szülei számára a számítógépen játszásról, annak pszichológiájáról. Tökre örülök!

Elnézést kérek

Kaptam néhány visszajelzést, melyek szerint néhány bejegyzésem rosszul érinthet másokat... Elnézést kérek értük, és természetesen javítottam ezeket a nem publikus blogba illő dolgokat.

Vissza nem térő ajánlat mindenki számára

Hármat kívánhat tőlem az, aki elintézi, hogy Olaszországban holnap reggelre elolvadjon annyira a hó, hogy kocsival biztonságosan el lehessen jutni Loppianoból Budapestre.

Hogy tekintünk az életre??

1. Ma délután felhívott Nagypapám, hogy mi van velem. A beszélgetés közben kiderült, hogy alig van ideje olvasni, pedig nagyon szeretne: komoly kihívást jelent neki, hogy egyáltalán meg tudja csinálni az alap házimunkákat...

2. Meglátogattam Gábort - anya unokatestvérét - a rehab intézetben. Kb 1 hónapja amputálták a lábát, és nem halad a rehabilitáció, valahogy nem tudja csinálni a feladatokat. Nem tud fordulni egyik oldaláról a másikra. Haza azért nem mehet, mert a felesége nem tudja egyedül gondozni. Egyedül Karin és a fia noszogatja rendszeresen (naponta), én meg hetente... A cél az lenne, hogy legalább be tudjon ülni magától a tolókocsiba, de ez egyelőre csak álom marad. Rengeteg felkavaró, megoldhatatlannak tűnő nehézség...
Ez a helyzet nagyon felkavart és elgondolkodtatott. Ahhoz, hogy bizonyos alapvető dolgok meglegyenek, nekik úgy meg kell küzdeniük, mint nekem mondjuk az olasz nyelvvizsgával... Ez nem túl igazságos... Megpróbáltam belegondolni, hogy milyen lehet Karinnak ez a helyzet: a kb 60 éves férje magatehetlen és túlsúlyos, és nem sok esély van a rehabilitációra... Egyszerűen nem bírtam átérezni ezt, mert talán belenyomorodna ekkora szenvedésbe a lelkem. Gábor helyzete meg olyan szörnyű, hogy végképp képtelen vagyok átérezni azt. Amikor félig öntudatlan állapotban belebámult a szemembe egy morzsányit talán mégis átéreztem belőle. Beleborzongtam.

Ezek a tapasztalatok teljesen kívül esnek az eddigi, hétköznapi élményeimtől, és érzem, hogy alakítanak. Alakítják az élethez való hozzáállásomat. Ez egyelőre csak annyiban nyilvánul meg, hogy ég a pofám amiatt, hogy bőven túl az alapvető szükségleteimen igyekszem valahogy megcsinálni a dolgaimat (tanulás, kutatás, olaszozás....) úgy, hogy közben a lehető legjobban érezhessem magam (jusson időm pihenni, kosarazni, filmet nézni...stb). Általában kb ilyesmik kötnek le, mikor hozzátartozóim azért feszülnek meg nap mint nap, hogy az alapvető házimunkák megcsinálása után legalább egy kis idejük legyen olvasni (Nagypapa), hogy át tudjanak fordulni egyik oldalukról a másikra (Gabi)...

Állás...

Beadtam életem első álláspályázatát a Károli Gáspár Református Egyetem Általános Lélektani és Módszertani Tanszékére. Fúúú, tök jó lenne már jövőre tanítani, miközben csinálom a PhD-t!

Megcsináltam ahogy tudtam az önéletrajzomat (kössz Bazs és Máccsi a helpet!) és a publikációs jegyzékemet. Írtó komolyan hangzik :)) Szerintem egyszerre komoly meg nevetséges, de mindenfélekép újdonság számomra hasonló publikációs jegyzéket csinálni magamról, mint amilyen a legnagyobb kutatóknak, professzoroknak van. És az egyetlen különbség az övéké és az enyém között, hogy az előbbi kicsit hosszabb :)

Ha valakit érdekel, leszedheti az önéletrajzomat innen, illetve az egyszerre röhejes és komoly publikációs jegyzékemet innen.

Hasonlót kívánok mindenkinek

Szabad vagyok. Tisztán érzem, hogy azzá válhatok, amivé akarok.

Tengernyi lehetőségem van, és ebből több is nagyon vonzó. Itthon, Olaszországban, Amerikában - ösztöndíjak, kutatási-tanári pálya, sportpszichológia, terapeutaság... Bármit választhatok, igaz bármelyik esetén keményen meg kell majd dolgoznom, de ez inkább felcsigáz, mint lelomboz.

És mindeközben engem szeret a legkiválóbb leányzó a világon!

Még szerencse, hogy ma este odatehettem mindezt Jézus elé egy szentmise keretében.

4 nap csoda - első fejezet: az odaút

Kihagyhatatlan lehetőségem adódott, hogy meglátogassam Kedvesemet Loppianóban. A Sudár házaspár még szeptember folyamán felajánlotta, hogy ők mennek majd október végén Loppianóba kocsival, és van-e kedvem velük tartani. Meg is beszéltük, hogy 22-én, csütörtök délben indulunk. Aznap reggel azonban az a hír fogadott, hogy előzőestikomolyabbkáréssérülésnélküliárokbafordulás miatt mégsem megyünk... Nehezen elfogadható és feldolgozható volt ez, Klárinak is és nekem is. Mentem volna én külön is, csak a repcsi pont rohatt drága volt azidőtájt... Aztán délután 3-kor kaptam egy sms-t Kedvestől, hogy minden nap fél 5-től megy vonat Velencébe, és esetleg másnap (pénteken) ha úgy alakul, mégiscsak kiutazhatnék. De gondoltam, miért ne próbálnám meg elérni még az aznapit, hiszen van még 90 percem arra, hogy utánanézzek az utazás részletinek, összepakoljak, felöltözzek, visszavigyem a Szt.János Apostol iskolába a tornateremkulcsot, elrohanjak a Keletibe, végigvárjam a nemzetközi pénztárnál álló sort, és esetleg még kajáljak is egyet, mert aznap még szinte semmit sem ettem... Nem mérlegeltem az esélyeimet, de elszánt voltam. Pár percnyi összepakolás után elrohantam leadni a kulcsot, és rohantam a keletibe, és úgy tűnt, hogy kb 15 perces sorban állás esetén még el is érem a vonatot. Csakhát a metrón velem összefutó ismerősöm azt mondta, hogy a nemzetközi pénztárnál órás sor szokott lenni... Sebaj, még mindig elszánt voltam. Elhatároztam, hogy az időben sorrakerülés végett nem félek használni a pszichós tudásomat (első körben kedvességet, második körben határozottságot). Aztán ha mindez mégis kevésnek bizonyulna, belegondoltam, hogy ha most úgyis elutazgatok 40 ezer fotintot, akkor simán belefér, hogy lefizessek 1-2 ezer forinttal valakit, hogy egy nappal többet lehessek Loppianoban Klárival... Ez a haditerv nagyon megnyugtatóan hatott rám, majdnem annyira, mint az, amikor megláttam, hogy a nemzetközi pénzárrészleg 3 nyitott kasszájánál összesen 4 db ember várakozik :) Így még kaját is vehettem az indulásig rendelkezésemre álló 6,5 percben, úgyhogy maximális örömmel ugrottam fel a vonatra, és zötykölődtem végig a potom 20 órát...